Amíg fiatalok vagyunk, sokáig azt mondogatjuk magunkban, az élet igazából majd csak később kezdődik. Egy nap aztán azon vesszük észre magunkat, hogy az a „később” már el is múlt.

A család megöli a szerelmet. A szerelem: rácsodálkozás, és ha megszokás lesz belőle, már vége is.

A féltékenység a köznépnek való. (…) Azoknak, akiknek csak ritkán és olyan kevés jut a gyönyör morzsáiból, hogy kénytelenek rajta úgy veszekedni és marakodni, mint koldusok egy darab kenyérhéjon.

Ki találta ki, hogy könnyű elmondani az igazat? Már ez is hazugság.

A boldogság, éppúgy, mint a szeretet: tünemény. Jön és megy, éppen azokat hagyja cserben, akik csupán vágynak rá, de semmit nem tesznek érte.

Csodálatos dolog, milyen teljes szokott lenni az illúzió, hogy ahol a szépség, ott a jóság is.