Jó, hogy vannak álmaink, mert nélkülük elviselhetetlen volna a valóság. Csalhatjuk magunkat a valósággal is. Az még sokkal veszedelmesebb álom.

Utólag mindig okosabb az ember, és soha nem lehet tudni, mások mit vesznek majd észre, amiket mi vakon nem láttunk meg, mert benne éltünk.

Az első lépés az egyik legfájdalmasabb lépés. A valóság kimondása. "Nem a pasim a felelős azért, hogy engem nem tisztel, mert ez a pasim felelőssége... Az én felelősségem arról szól, hogy én hagytam, hogy ő ne tiszteljen engem." És ez nagyon kemény mondat.

A legtöbb mai ember hazugságokkal átszőtt, nyomorúságos párkapcsolatban tengődik.

Az embert a képzelete jobban riasztja, mint a valóság.

A szív nyelve intelligens, de roppant egyszerű. Nem kell sokat magyarázni. A szív előbb ismeri föl a hazugságot, mint az eszed.

Ha valakinek nincs cipője, hiheti bármennyire rendületlenül, hogy a paradicsomban csodálatos aranycipellői lesznek, mégis vizes lesz a lába, és tüdőgyulladást kap.

Hasznos lehet számunkra, ha belátjuk, hogy korántsem vagyunk olyan rendkívüliek, mint ahogy képzeljük, mert akkor mindjárt reálisabban tudjuk szemlélni önmagunkat.

Megszületünk, s gyerekfejjel még azt hisszük, hogy itt valami mese vár, csodavilág - aztán rájövünk, hogy az egész csak pocsék, fárasztó realitás.

Számunkra a Facebook, a YouTube és az Instagram jelenti a valóságot, nem pedig egy olasz szabadúszó újságírónő beszámolója, aki képes lenne az életét adni az igazságért.

Egy szép napon majd hivatalosan is elismerik, hogy amit mi valóságnak kereszteltünk el, az még inkább illúzió, mint az álmok világa.