Az embert nem a fájdalmak ölik meg, hanem a remények, amelyekben csalódott.

Ha valaki egyszer faképnél hagyja az embert, mindig várja, mikor történik meg újra, míg végül már nem is közeledik senkihez, nehogy idővel fontossá váljon a számára. Így észrevétlenül elveszíthet bárkit.

Kiábrándító volt. De az emberek túlteszik magukat a csalódáson. Különben mind felakasztanánk magunkat, nem?

Ha valakitől semmit se várunk, nem is csalódhatunk a végén.

Ábrándjainkat néha olyan szomorúan siratjuk, mint a halottakat.

A szív összetörik, ha a reménység langyos áradata már nagyon is eltöltötte, és utána a rideg valóság ront rá!

Ha az életben folyton citromba harapsz, legalább vágj jó képet hozzá!

Oly erősen, oly gyötrőn kívánhat valamit az ember, hogy a beteljesülésnek már nem örvendünk: túlságosan sok lelkierő ment rá.

Mindent akartam, ami nem volt az enyém. Ám amikor megkaptam, már nem pontosan az volt, amire vágytam.

Az emberek könnyen törnek, ahogy a szívek és az álmok is.

Nincs keserűbb dolog a világon, mint a jóvá nem tehető csalódás.