Kevés dolog van, ami úgy megviseli a pszichét és a testet, mint a haláleset és a válás. De sajnos nem lehet betiltani egyiket sem.
A boldogtalanok rossz szokása, hogy igényt tartanak a környezetük sajnálatára, abban a szent meggyőződésben, hogy jogosultak rá.
Mindnyájan a boldogság trónörökösei vagyunk ezen a földön. És mindnyájan száműzetésben.
Biztosan tudom, hogy a bánat az élet ellensége.
Születésem előtt valami szörnyű, főbenjáró bűnt követhettem el. Születés által életre lettem ítélve.
Talán nem is létezhet öröm ezen a bolygón anélkül, hogy vele egyenlő mértékű fájdalom ne szülessen a kiegyensúlyozásához egy ismeretlen mérlegen.
A magamfajtának nem szabadna embernek lennie. Aki úgy vonzza a bajt, mint én, az nem lehet ennyire védtelen!
Ha valamilyen külső ok miatt szomorú vagy, a fájdalom nem magának a dolognak a következménye, hanem annak, ahogyan az adott dolgot értékeled; ezt az értékelést pedig hatalmadban áll visszavonni bármely pillanatban.
Az élet rövid, csak a bánat sok; az a legkevesebb, hogy segítsünk egymáson, ha már egyszer itt vagyunk.
Legyen bátorságod az élet nagy bánataihoz, és türelmed az élet kis bánataihoz. És ha befejezted a napi feladatodat, térj nyugovóra békével.
Mily szomorú a lélek, ha a szerelem miatt szomorú!
Ha sajnálnak bennünket, előbb-utóbb mi is sajnálni fogjuk magunkat.
Most arra vágynék, hogy ne legyen arcom, legyek olyan, mint egy összegömbölyödött sün, amelyik este kel csak útra az utcai árkokban, óvatosan felkapaszkodik a parton, és a csillagokba dugja szürke orrát.
A boldogtalanság rossz dolgokat szül.
A boldogtalanok végső öröme a hallgatás; eszébe ne jusson elárulni, bárkinek is, ha fáj valamije, mert a kíváncsiság úgy habzsolja könnyeinket, mint a szarvas vérét a legyek.
Előfordul, hogy azt kívánom, bárcsak vissza tudnék menni az időben, és semmissé tudnám tenni a szomorúságot; de úgy érzem, ha ezt tenném, akkor az örömöt is elkergetném.
Csak ne add át magad a bánatodnak! (…) Nem vagyunk urai az életnek, de módunkban áll harcolni vele. Igyekezz mindenhez jó képet vágni.
A szívben tátongó űrt nem lehet egy dugóval elzárni.
Két boldogtalan ember nem teheti boldoggá egymást – egyszerűen csak megduplázzák boldogtalanságukat.
Feledd a szomorúság perceit, de ne feledd el soha, amire azok tanítottak.
Az emberek boldogtalansága gyakran fakad a kétségbeesett próbálkozásból, hogy olyasmit befolyásoljanak, ami nem tőlük függ.
A depressziósok csak magukkal törődnek, és megnyomorítják a környezetüket.
De a búbánat is olyan, mint a verem, minél többet ás belőle az ember, annál nagyobb, mélyebb.
Ha az ember szomorkodik, az azt jelenti, hogy nem igazán sikerült megértenie az életet.
A belső, titkos bánatok sokkal, de sokkal gyötrőbbek, mint a közös nyomorúságok.
A szomorúság, akár egy mély seb, mely átvágta mindazt, aki egykoron volt.
Vannak könnyek, amelyekkel, miután másokat becsaptunk, becsapjuk saját magunkat is.
Ne higgye, hogy ha nemlétezőnek tekinti őket, egész életére megmenekül a szomorú dolgoktól.
Az ember, ha olyan nagyon-nagyon szomorú, szereti a naplementéket.
Soha senki nem hiszi, hogy történhet valami rossz, amíg meg nem történik.
Az emlékezés mindig sajnálkozás is, hogy a jót, amink volt, az idők folyamán el kellett vesztenünk, és a rossz nem lett jobbá.
Ha az embernek nagy a baja, nem marad hely más bánatnak.
Régi nyomokat keresek, melyeket elfújt a szél. Régi szavakat, melyeket elmosott a víz.
Mi haszna a szomorkodásnak? Az életben hol fölfelé haladtam, hol lefelé zuhantam, de azt az egyet megtanultam, hogy eső után köpönyeg.
A boldogtalanság pillanataiban az ember abban keres vigaszt, hogy bánatát összeköti mások bánatával.
Senkit sem törölhetünk ki szívünkből anélkül, hogy helyén – ahol neve állott – egy sötét folt ne maradna vissza.
Az az ember, aki miatt ilyen szomorúság tükröződik a szemedben, vagy mindent megér, vagy egy ócska petákot sem.
Egy bánatba süllyedt ember mindenki számára teher, még azokéra is, akik korábban szerették. A magunk bánatánál csak mások bánatát nehezebb elviselnünk.
A túlzott bánat nevet. A túlzott öröm sír.
Bolond, aki a bánatot táplálja ahelyett, hogy éhen veszejtené.
Az élet halad, és mindegy, hogy mennyi élvezet van benne, van szomorúság is.
Könnyű a sok szívbéli nyomorúságról olvasni és azt képzelni, hogy az ember mindezt hősiesen elviseli, de ha magunknak kell átélni, az már nem olyan kellemes.
A veled együtt nevetőket könnyen elfeleded, de soha nem feleded el azokat, akikkel együtt sírtál.
A tanulás segít. (…) Amikor tanulok, kis ideig valami olyasmire tudok figyelni, ami nem a fejemben zajlik.
Mit számít, mit kap az ember, ha előtte elveszít mindent.
Nem hiszem, hogy könnyebb lesz valaha is. Csak hozzászoksz az ürességhez, a veszteséghez, és megtanulsz vele élni.
A mély bánat többnyire hallgatag és rejtezkedik.
Nagyon nehéz megtartani az ígéreteket, és nem sírni, amikor valaki elmegy, aki mindennél kedvesebb… és nem várni ki az utolsó pillanatig, amíg elindulnak a vonatok. Utána úgyis mindég egyedül marad az ember a nagy, sötét, ködös életben.
Bármikor, ha rossz útra tévedsz, kigyullad egy sor jelzőlámpa benned. A szomorúság egy ilyen jelzőlámpa, a depresszió egy ilyen jelzőlámpa.
A bánatot a legnehezebb elrejteni, mert az akkor is megmutatkozik, ha az ember azt hiszi, hogy tökéletesen leplezi.