A halál, mint olyan, nekem nem félelmetes. Ahogy Shakespeare mondja, ha idén meghalunk, jövőre már nem kell.

Elveszíteni valakit szörnyű – sóhajtott. – De látni, ahogy a szeretted elfogy lassan, mint a gyertyaszál, lehetetlen elviselni azt a kínt.

A leghősiesebb halál sem ér annyit, mint a leghitványabb élet.

Szavamra mondom, én nem bánom az egészet. Az ember csak egyszer hal meg, és egy halállal mindnyájan tartozunk. Lesz, ami lesz: Aki meghal ebben az évben, az kvitt a jövő évre.

A halál rendszerint azt váltja ki az emberekből, hogy mélyebben élik át az életet.

Az ember először attól fél, hogy meghal, aztán attól, hogy mégse.

Az élet egy nagy meglepetés. Miért ne lehetne a halál még nagyobb?

Az élőkért kell aggódni, a holtaknak már úgyis kevésre van szükségük.

Elhull a virág, eliramlik az élet.

Egy dolog tudni, hogy a halál vad, megállíthatatlan sebességgel közeleg, s más látni, ahogy lecsap.

Halálig mindent kibírunk úgyis, kár volt annyira félteni magad!

Azt írják rólam az újságok, hogy haldoklom. Ez azonban nem igaz. Amíg élek, ilyesmit soha nem tennék.

Minél közelebb kerülsz a halálhoz, annál jobb a történet.

Az öngyilkosság végső állítás, egy búcsúzóul odavágott káromkodás a világnak.