Az, hogy emlékszel majd rám, az éppen az a halhatatlanság, amire nekem szükségem van.
A halál se több, mint szeretőnk szorítása: fáj, de mégis kívánjuk.
Kín a halál, de a kínt is lezárja.
Senki nem veszíthet el senkit, mert senki nem is birtokolhat senkit.
Szükségem van a halál káprázatos csodájára, amely képes egyetlen másodperc alatt tárggyá varázsolni egy hús-vér embert.
Attól, hogy eddig minden ember meghalt, nem biztos, hogy ezután is minden ember meg fog halni.
Ma még gondolkodó, szenvedő emberi lények vagyunk, de holnapra szerves trágya lesz belőlünk, svédasztal a férgeknek.
Amíg úton vagyok a Pokol felé, addig élvezem az utam.
Az élővel kellett volna törődnöm, és csak a halott járt a fejemben.
Sírkövek felirata lehetne: „Elfáradt.” Talán nem az életbe fáradt bele, csak abba, hogy kapaszkodjon belé.
A halál az a pont, ahol véget ér a fájdalom, és megszületnek a szép emlékek. Nem az életnek szakad vége, csak a fájdalomnak.
A halál rendszerint azt váltja ki az emberekből, hogy mélyebben élik át az életet.
Ha meghal is a férj vagy a feleség, akad helyette másik – mit lehet könnyebben pótolni az embernél?
Meghaltunk, és amit életnek hiszünk, az csak abban az átmeneti állapotban történik velünk, ami a halál és egy másik élet között van.
Az emberek sok mindent elhallgatnak a halálról (…), többek között, hogy milyen hosszú ideig tart, míg a szívedben is meghalnak azok, akiket a legjobban szeretsz.
Az élőkért kell aggódni, a holtaknak már úgyis kevésre van szükségük.
A természet feltalálta a halált, hogy biztosítsa az élet örök folytonosságát.
A halál olyan súlyos veszteség, hogy valójában sohasem lehet feldolgozni. Az emléke elhalványulhat a szeretett személynek, de a hiánya mindig megmarad.
Mi más a halál, mint áldozat az idő és a végtelenség oltárán?
Ha meghalok, állva temessetek el, mert egész életemben térdepeltem!
Az élet érzése olyan hatalmas volt benne, hogy a halált is csak valami szörnyű életnek képzelte.
Élet-halál kérdésekben a megfelelő pillanat csak egyszer jön el. Egyszer, s aztán mindörökre odavan.
A halottak nem halnak meg. Ha szerettél már érett szeretettel, ezt te is tudod.
Soha, de soha nem veszítjük el szeretteinket (…). Ők velünk vannak, nem tűnnek el az életünkből. Csak nem egy szobában vagyunk velük.
Áldott legyen a mulandóság, amely megújítja az életet.
„A harmadik emeletről lezuhanni éppolyan életveszélyes, mint a századikról.” Ha már le kell zuhannom, legalább jó magasról zuhanjak.
A kimerült emberek könnyen halnak meg, mintha alig várnák az örökkévalóságot.
Föl kell készülnünk az ellenfél támadásaira, képesnek kell lennünk arra, hogy a halál szemébe nézzünk, és akkor megvilágítja az utunkat.
Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.
Elveszíteni valakit szörnyű – sóhajtott. – De látni, ahogy a szeretted elfogy lassan, mint a gyertyaszál, lehetetlen elviselni azt a kínt.
A halál egy mámorító koktél, ami egy adag bánatból és két adag megkönnyebbülésből tevődik össze.
A gyász és a lezárás természetes dolog ilyen fiatal korban is. Nem bűn az, ha valaki tovább él, és mer boldog lenni. Attól a halottak emléke nem lesz kevesebb.
El kell fogadnunk a halált, és a halál elfogadása által lassanként elfogadjuk majd az öregséget is, az elfogadás pedig mindig megkönnyebbülést jelent.
A halálhoz fűződő viszonyom változatlan. Erősen ellenzem.
Amikor valaki meghal, akkor nem az ő élete az, amelyik megállt abban a pillanatban.
Szavamra mondom, én nem bánom az egészet. Az ember csak egyszer hal meg, és egy halállal mindnyájan tartozunk. Lesz, ami lesz: Aki meghal ebben az évben, az kvitt a jövő évre.
Ha az ember odaadja valakinek a szívét, és ez a valaki meghal, akkor magával viszi a szívünket? Az ember meg itt marad, lyukkal a mellkasában, és ezt a lyukat nem tudja semmivel sem kitölteni?
Az ember először attól fél, hogy meghal, aztán attól, hogy mégse.
Az élet egy nagy meglepetés. Miért ne lehetne a halál még nagyobb?
A világon mindent meg lehet ismételni, mindent el lehet halasztani. Mindent, kivéve a váratlanul és könyörtelenül érkező halált.
A halálra és a sötétségbe pillantva az ismeretlentől félünk, semmi mástól.
Az öngyilkosságba mindig két ember hal bele. Éppen ez az értelme.
Sokkal nehezebb meghalni, mint ahogy hiszik.
Halálig mindent kibírunk úgyis, kár volt annyira félteni magad!
A halál nem zsákutca, mely az embert a semmibe vezeti, hanem kaput nyit az öröklét felé.
A pallérozott elme számára a halál nem más, mint egy új kaland kezdete.
Nagyon könnyű sírni, ha egyszer rájövünk az igazságra: mindenki, aki számít, előbb-utóbb elhagy vagy meghal. Bizonyos idő után minden ember túlélési esélye eléri a nullát.
Halálom napja a legbensőségesebb magányom.
Aki a haláltól fél – nem él.
A mély gyász, amelyet egy szeretett lény halálakor érzünk, abból a megérzésből fakad, hogy minden egyénben rejlik valami leírhatatlan, valami, ami csak rá jellemző, és ezért teljességgel pótolhatatlan.