El kell fogadnunk a halált, és a halál elfogadása által lassanként elfogadjuk majd az öregséget is, az elfogadás pedig mindig megkönnyebbülést jelent.
Azt írják rólam az újságok, hogy haldoklom. Ez azonban nem igaz. Amíg élek, ilyesmit soha nem tennék.
A halottak nagyon jó helyen lehetnek. Legalábbis évezredek óta még egyetlenegy se kéredzkedett vissza.
A természet feltalálta a halált, hogy biztosítsa az élet örök folytonosságát.
Meghaltunk, és amit életnek hiszünk, az csak abban az átmeneti állapotban történik velünk, ami a halál és egy másik élet között van.
Szavamra mondom, én nem bánom az egészet. Az ember csak egyszer hal meg, és egy halállal mindnyájan tartozunk. Lesz, ami lesz: Aki meghal ebben az évben, az kvitt a jövő évre.
Az ember holtan is lehet klassz. Tulajdonképpen így a legkönnyebb, mert nem öregszik, nem hízik és nem kopaszodik.
Föl kell készülnünk az ellenfél támadásaira, képesnek kell lennünk arra, hogy a halál szemébe nézzünk, és akkor megvilágítja az utunkat.
Egy dolog tudni, hogy a halál vad, megállíthatatlan sebességgel közeleg, s más látni, ahogy lecsap.
Az ember eltemeti halottjait, sírjuk fölé keresztet ácsol, jelnek, hogy van valami, ami több, mint az élet.
Ha már meg kell halni, legalább bátran haljunk meg. Ez kiborítja az ellenséget.
Nem tudsz megijeszteni a halállal, mert minden, amitől félni lehet, az életben történik velünk.
A halál olyan súlyos veszteség, hogy valójában sohasem lehet feldolgozni. Az emléke elhalványulhat a szeretett személynek, de a hiánya mindig megmarad.
A megsemmisülés nem kelt bennem rettegést, hiszen kipróbáltam már, mielőtt megszülettem.
Ma még gondolkodó, szenvedő emberi lények vagyunk, de holnapra szerves trágya lesz belőlünk, svédasztal a férgeknek.
Egy anya számára, aki elveszítette gyermekét, az első nap soha el nem múlik. Ez a fájdalom nem fonnyad el az idővel. Hiába kopik el, hiába fakul meg a gyászruha, a szív feketesége nem oszlik el soha.
Soha, de soha nem veszítjük el szeretteinket (…). Ők velünk vannak, nem tűnnek el az életünkből. Csak nem egy szobában vagyunk velük.
Senki se vette észre, hogy eltűnt, mint azt sem, hogy ott volt, sem azt, hogy élt.
Az öngyilkosság természeténél fogva önző, az ember előbb magára gondol, és csak azután a többiekre.
A halál a mi társunk, mert ő az, aki életünknek valódi értelmet ad. De hogy láthassuk halálunk igazi arcát, meg kell ismernünk előtte az összes vágyat és rémületet, amelyet nevének puszta említése képes felébreszteni bármely élőlényben.
Az életet a haláltól elválasztó határ homályos és bizonytalan. Ki a megmondhatója, hol végződik egyik, és hol kezdődik a másik?
Élet-halál kérdésekben a megfelelő pillanat csak egyszer jön el. Egyszer, s aztán mindörökre odavan.
Üresen tegyék le a koporsódat! Ne hagyj semmit a Halálnak, éld és használd fel minden erődet, érzelmedet, esélyedet, vágyadat, álmaidat. Ne takarékoskodj magaddal.
A halál árnyékában csak az tud nevetni, aki őszintén, nyitott szívvel, nyitott lélekkel néz vele szembe.