Az élőkért kell aggódni, a holtaknak már úgyis kevésre van szükségük.
Halálom napja a legbensőségesebb magányom.
Elhull a virág, eliramlik az élet.
A halál olyan súlyos veszteség, hogy valójában sohasem lehet feldolgozni. Az emléke elhalványulhat a szeretett személynek, de a hiánya mindig megmarad.
A világon mindent meg lehet ismételni, mindent el lehet halasztani. Mindent, kivéve a váratlanul és könyörtelenül érkező halált.
Nem tudsz megijeszteni a halállal, mert minden, amitől félni lehet, az életben történik velünk.
Minél képtelenebb az élet, annál kevésbé elviselhető a halál.
Soha, de soha nem veszítjük el szeretteinket (…). Ők velünk vannak, nem tűnnek el az életünkből. Csak nem egy szobában vagyunk velük.
A halál rendszerint azt váltja ki az emberekből, hogy mélyebben élik át az életet.
Nem a halál rettenetes. Hanem várni a halált.
Ha kedvünket leljük a halálban, kezdünk helyesen gondolkodni az életről.
Minden halállal elvész valami, ami értékes és helyettesíthetetlen.
Eleget tudok már a gyászról, hogy felfogjam, sosem szűnik meg a hiányérzet, csak megtanulsz élni a tátongó űrrel, amit maguk után hagynak, akik elmennek.
El kell fogadnunk a halált, és a halál elfogadása által lassanként elfogadjuk majd az öregséget is, az elfogadás pedig mindig megkönnyebbülést jelent.
Élet-halál kérdésekben a megfelelő pillanat csak egyszer jön el. Egyszer, s aztán mindörökre odavan.
Hiába próbálnak megfeledkezni a halálról: a halál nem feledkezik meg senkiről.
Azt írják rólam az újságok, hogy haldoklom. Ez azonban nem igaz. Amíg élek, ilyesmit soha nem tennék.
Őrült, aki halni vágy, még a rút élet is szebb, mint a szép halál.
Az élet kellős közepén is a halál leselkedik ránk.
A halálhoz fűződő viszonyom változatlan. Erősen ellenzem.
Az ember holtan is lehet klassz. Tulajdonképpen így a legkönnyebb, mert nem öregszik, nem hízik és nem kopaszodik.
Az, hogy emlékszel majd rám, az éppen az a halhatatlanság, amire nekem szükségem van.
A halálra és a sötétségbe pillantva az ismeretlentől félünk, semmi mástól.
Elérkezik az az idő, amikor el kell válni! Az öregek meg a fiatalok nem szoktak együtt maradni!
Az élet érzése olyan hatalmas volt benne, hogy a halált is csak valami szörnyű életnek képzelte.
A szív nélküli út az ember ellen fordul, és végez vele. Nem sok kell ahhoz, hogy meghaljunk, és a halált keresni annyit jelent, hogy a semmit keresed.
Meghaltunk, és amit életnek hiszünk, az csak abban az átmeneti állapotban történik velünk, ami a halál és egy másik élet között van.
Föl kell készülnünk az ellenfél támadásaira, képesnek kell lennünk arra, hogy a halál szemébe nézzünk, és akkor megvilágítja az utunkat.
Nem az a legnagyobb büntetés, ha te magad halsz meg, hanem ha elveszíted a szeretteidet.
Az ember először attól fél, hogy meghal, aztán attól, hogy mégse.
Amikor valaki meghal, akkor nem az ő élete az, amelyik megállt abban a pillanatban.
Minél közelebb kerülsz a halálhoz, annál jobb a történet.
Ma még gondolkodó, szenvedő emberi lények vagyunk, de holnapra szerves trágya lesz belőlünk, svédasztal a férgeknek.
Az élővel kellett volna törődnöm, és csak a halott járt a fejemben.
Az öngyilkosság végső állítás, egy búcsúzóul odavágott káromkodás a világnak.
Ha az ember odaadja valakinek a szívét, és ez a valaki meghal, akkor magával viszi a szívünket? Az ember meg itt marad, lyukkal a mellkasában, és ezt a lyukat nem tudja semmivel sem kitölteni?
Szükségem van a halál káprázatos csodájára, amely képes egyetlen másodperc alatt tárggyá varázsolni egy hús-vér embert.
A halál árnyékában csak az tud nevetni, aki őszintén, nyitott szívvel, nyitott lélekkel néz vele szembe.
Az öngyilkosságba mindig két ember hal bele. Éppen ez az értelme.
Ki tudná a halál gondolatát elviselni, ha élni öröm volna?
Ha több ötletem már nincs, hát meghalok.
Nem jó sem öregnek, sem fiatalnak sok időt tölteni a halálra gondolással.
Mi más a halál, mint áldozat az idő és a végtelenség oltárán?
A halál a mi társunk, mert ő az, aki életünknek valódi értelmet ad. De hogy láthassuk halálunk igazi arcát, meg kell ismernünk előtte az összes vágyat és rémületet, amelyet nevének puszta említése képes felébreszteni bármely élőlényben.
Az életet a haláltól elválasztó határ homályos és bizonytalan. Ki a megmondhatója, hol végződik egyik, és hol kezdődik a másik?
A halál nem zsákutca, mely az embert a semmibe vezeti, hanem kaput nyit az öröklét felé.
Egy dolog tudni, hogy a halál vad, megállíthatatlan sebességgel közeleg, s más látni, ahogy lecsap.
Amíg úton vagyok a Pokol felé, addig élvezem az utam.
Van-e gyalázatosabb, mint a nyugalom küszöbén aggódni?
A mély gyász, amelyet egy szeretett lény halálakor érzünk, abból a megérzésből fakad, hogy minden egyénben rejlik valami leírhatatlan, valami, ami csak rá jellemző, és ezért teljességgel pótolhatatlan.