Általában tanácsosabb, ha azzal mutatja ki eszét az ember, amit elhallgat, mint azzal, amit elmond.
Milyen szépeknek és jelentőseknek tűnnek fel emlékezetünkben elmúlt életünk egyes jelenetei és eseményei, noha annak idején minden különös megbecsülés nélkül engedtük őket elmúlni!
Csak egy velünk született tévedés van: azt hinni, azért élünk, hogy boldogok legyünk.
Valamely kedvelt állatunkat csak szűk korlátok közt bírjuk boldogítani. Így áll ez az embernél is: az egyénisége eleve kiszabja lehető boldogságának a mértékét.
Szilárdabb jellem kell ahhoz, hogy visszavonjunk egy téves nézetet, mint ahhoz, hogy megvédjük.
Egyéniségünk háromnegyedéről lemondunk, hogy hasonlíthassunk másokhoz.
A szerénység közepes tehetségeknél puszta becsületesség, nagy talentumoknál képmutatás.
Az ember tehet, amit akar, de nem akarhat úgy, ahogy neki tetszik.
Aki azt akarja, hogy ítélete hitelre találjon, mondja ki azt hidegen és indulat nélkül.
Gyakran csak évek múlva látjuk helyes megvilágításban mások cselekedeteit, sőt néha a magunkéit is.
Megbocsátani és felejteni annyi, mint becses tapasztalatokat az ablakon kidobni.
Ritkán gondolunk arra, amink van, és túl gyakran arra, amink nincs. Ez a magatartás több nyomorúságot okozott már az emberiségnek, mint az összes háború és járvány együttvéve.
Az élet ingaként leng a fájdalom és az unalom között.
A szerelmet nem a férfi és nem a nő akarja, hanem az a hatalmas harmadik, aki nincs, de lenni akar.
Az emberek irigysége mutatja, hogy mennyire boldogtalanoknak érzik magukat; mások tetteire irányuló folytonos figyelmük pedig jele annak, hogy mennyire unatkoznak.
Az ember a saját akaratának a foglya.
Egy probléma három fázison megy keresztül, mire elismerik valósként. Először nevetségesen hat, azután harcolnak ellene, végül magától értetődőnek tartják.
A gondolat elhal, mihelyt szavakban ölt testet.
Ösztönszerűleg inkább hajlunk a reményre, mint az aggodalomra – amint szemeink is maguktól a világosság felé fordulnak, nem a sötétség felé.
A mély gyász, amelyet egy szeretett lény halálakor érzünk, abból a megérzésből fakad, hogy minden egyénben rejlik valami leírhatatlan, valami, ami csak rá jellemző, és ezért teljességgel pótolhatatlan.
Nyerni fogunk rajta, ha élvezeteket áldozunk föl, hogy fájdalmakat kerülhessünk ki.
A dicsőséget… meg kell szerezni; a becsületet ellenben csupán nem szabad elveszíteni.
Az egészség nem minden, de az egészség nélkül minden semmi.
Az élet nem arra való, hogy élvezzük, hanem hogy átessünk rajta és befejezzük.
Ki tudná a halál gondolatát elviselni, ha élni öröm volna?
Ha meg akarod tudni, milyen érzéseket táplálsz valójában valaki iránt, figyeld meg, milyen hatást gyakorol rád, ha váratlanul levél érkezik az illetőtől.