Közösen éltünk le éveket, s nem volt egy percünk, amely közös lett volna, annyira másképp rakódott le bennünk a múlt.
Az ember ne azt nézze, hogy az emberek mit tartanak normálisnak, hanem, hogy ő maga hogy maradhat meg önmagának.
Az emberek viszonyát nem az szabja meg, hogy mit érnek, hanem hogy mit akarnak egymás életében.
A folytonos súrlódás, egymás kínzása jobban összekapcsolja az embereket, mint az egyforma gondolkozás vagy a megbecsülés.
Az erkölcsi törvény nem ismer tudóst és tudatlant, vagyonost, szegényt.
Milyen öröm örömet okozni! S az emberek mégis milyen ritkán szánják rá magukat.
Engem az, hogy valamit szégyellni kellett, mindig dacossá tett. Ameddigre elpirultam volna, már meg is sértődtem.
Utasok vagyunk… de az élet nemcsak utazás, hanem szobrászmunka is: valami szépet kihozni önmagunkból, az élő anyagból – s ezt a környezetünkre is kiterjeszteni.
Mi haszna, ha az egész élet azzal telik el, hogy a sorsunkkal harcolunk? (…) Nem egyszerűbb elfogadni azt, ami van? Azon belül mutatni meg, hogy mit érünk?
A szerelem boldogsága: annak örülni, ami előttünk van; ha csak egy pillantás is az.
Az ember akkor ismeri meg magát, ha mindenét elveszíti.
A jóságot azért nem veszik észre az emberek, mert átlátszó, mint a víz és a levegő. Csak ha fogy, az vevődik észre.
Akármilyen nagy esze van valakinek, ha nincs helyes gondolkozása, az eszével is csak bajt csinál magának.
Hibáink legjobb menlevele, ha elismerjük őket.
Az embernek csak a teste születik meg világra éretten; a lelkének még sokáig szüksége van egy magzatburokra, amely mögött ellenmondó elemeiből magát fölépítheti.
Az életünk dől el néhány óra alatt, s évek múlva nincs egy emlékünk, hogy mit tettünk, mit gondoltunk abban az órában.
Az ember igazán nem tudja, hogy a mások emlékezetében hol marad egy ragyogó folt utána.
Annak, akit a szeretettől elzár az élet, lassan az is élvezetévé válik, hogy a gyűlöletét nyíltan kimutassa.
Aki emberek közt él, olyan legyen, mint az aranymosó: egy gramm aranyért egy mázsa iszap – ez legyen a számítása!
A boldogság mindig egy hajszálnyira volt. De ez a hajszál nem az emberi természet?
Érezni, hogy nem tehettünk másképp: ez a jó lelkiismeret.
Egy kapcsolat erejét, gyengéjét nem az mutatja meg, hogy mennyire rángatják, hanem hogy mekkora rángatás nem képes elszakítani.
Az ember csak lelki tulajdonságokba tud igazán belé szeretni.
Az élet kísérlet arra, hogy az ideálból valóság legyen.
Mi is hát az első szerelem, ha nem az a „lelki aktus”, amellyel az ember a szerveiben, képzeletében fölzsongó vágyakat egy élő személyre rávetíti?
Köszi!
Értesítések