Nem kell ahhoz egy egész életet leélni, hogy az ember ráébredjen: ritkán kapjuk azt, amit megérdemelnénk.
Ha az ember meggondolja, talán a ki nem mondott szavak még fontosabbak, mint a kimondottak.
Az ember teherbírása olyan, mint a bambuszé, amely sokkal rugalmasabb, és többet bír, mint gondolnánk.
Ha nincs másod, csak egy kalapács, akkor mindent szögnek nézel.
Talán nem is attól vagyunk azok, akik vagyunk, hogy mit teszünk nap mint nap; ennél sokkal többet számít, hogy mire vagyunk képesek akkor, amikor senki sem számít rá.
Az a legnagyobb baj, hogy sohasem azt az embert akarjuk, akit akarnunk kéne.
A nagyobb igazságok néha mégis megérnek egy-egy kisebb hazugságot.
Mert az ember már csak ilyen. Ha másban nem, legalább abban reménykedik, hogy valóban a remény hal meg utoljára.
Talán naiv dolog azt hinni, hogy aki nem panaszkodik, nincs is panasza.
Tudatosul bennem, hogyan épülnek egymásra a hazugságok. Úgy fedik el az igazságot, mint a festékrétegek, egyik a másik után, míg már azt is elfelejtettük, milyen színnel kezdtünk.
Ha más vagy, néha észre sem veszed a milliókat, akik elfogadnak olyannak, amilyen vagy. Csak azt az egyvalakit látod meg, aki nem fogad el.
Az egyszerű embereket ostobának tartják, amiért hagyják, hogy fát vágjanak a hátukon. Pedig az egyszerű emberek okosak, csak nem tudják, hogyan legyenek önzők.
Sokszor nem az idegenek veszélyeztetnek bennünket, hanem azok tudnak legtöbbet ártani, akiket szeretünk.
Ekkor jöttem rá, mért nem sírsz soha, akkor sem, ha fáj: bizonyos fájdalmakra egyszerűen nem létezik hang.
Az ember nem attól lesz okos, hogy mindenre tudja a helyes választ. Attól lesz okos, hogy mindig a helyes kérdéseket teszi föl.
Értesítések