Rá kellett jönnöm, milyen minimális a szókincsem, nem tudom kifejezni azt a fájdalmat és felháborodást, amit éreztem. Szánalmas. Magam is tisztában voltam vele, milyen szánalmas vagyok.
Dolgozni fárasztó, de a munka utáni sörnél nincs jobb dolog. Csak ez az, ami felszabadít a munka igájából.
Utálok emberekkel beszélgetni. Valahányszor emberekkel beszélgetek, a rossz tulajdonságaim mindig felszínre törnek.
Azok a nők, akik paranoiásan úgy hiszik, hogy őket nem szeretik, könnyen hisztérikusokká válnak.
Ha valóban nincs olyan hely ezen a világon, ahová nem ér el a nap, akkor nincs más módja, hogy elbújjak, mint hogy a saját árnyékommá válok.
Ha egy ismeretlen ember szemébe nézek, sokszor az az érzésem támad, hogy olvas a gondolataimban, ezért szándékosan furcsa dolgokat gondolok.
Amiben nincs misztikum, abban nincs vonzerő.
Mindenki örül, amikor látja, hogy az erőfeszítései megtérülnek. A nehezen vagy kellemetlenül megélt pillanatok szempillantás alatt foszlanak köddé, amint a befektetett erőfeszítéseink megtérülnek.
Bármennyire szereti két ember egymást, ahol nincs fizikai kontaktus, ott a szerelemnek sincs értelme.
Ha az emberek sorsát az istenek határozzák meg, akkor tuti, hogy szadisták.
Az ember bizonytalanná válik, amikor valami, amihez már hozzászokott, hirtelen eltűnik az életéből.
Azt gondolom, ilyen világban nem akarok élni. El akarok égni, azt akarom, ne is maradjon utánam semmi ebben a sötét, idétlen világban, csak hamu.
Mit jelenthet az, hogy nincs meg köztünk a harmónia? Van egyáltalán olyan, hogy harmonikus kapcsolat?
Mi a fenének tépelődöm itt, ebben a tökéletlen világban? Olyan vagyok, akár a vadon élő csimpánz, amit kényszerrel fogtak be és dugtak ketrecbe az állatkertben.
Olykor-olykor arra is szükség van, hogy a hazugságot hazugsággal tetézze az ember.
Folyton azt hiszem, hogy nekem van igazam, és ez másokban rosszul csapódik le. Pedig olykor magam is tévedek.