A magányra nem az ellenségei ítélik az embert, hanem a barátai.

Olyan csodálatos nap volt, hogy úgy gondoltam, kár felkelni.

Nincs emlék e földön, melynek idővel nem vesztenéd el éppen legkeserűbb részét.

Csoda az, ami bennünk és körülöttünk van – de nem vesszük észre. Amíg éljük, azt hisszük, természetes… Csak amikor elmúlt már, döbbenünk rá, hogy csodában éltünk. Utólag. De akkor már késő.

Boldog vagyok és szenvedek. Boldog vagyok, hogy miatta szenvedhetek, s imádom az ő fájdalmát, mert szerelmének jele…

Többet jelentett nekem, mint egy barát. Azért nem bírtam sehogy se elbúcsúzni tőle – mert szerelmes voltam belé. Őbelé is. Szerettem, sokkal jobban, mint kellene, és mégsem eléggé.