A feudális változások erőteljessége, a gyors fejlődés hatása vitathatatlanul Csomafalván nyilvánult meg a leghatározottabban és a leggyorsabban a gyergyói- medence települései közül a XX. század második felében.

A megélhetési küzdelmek által idegenbe kényszerített csomafalvi férfiak idegen kultúrák elemeit honosítják meg Csomafalván oly módon olvasztva bele a falu kultúrájába, hogy közben nem szenvedett csorbát néprajzi szempontból a helyi jelleg, sőt erősödött általa  a csomafalvi identitástudat, nemzedékről-nemzedékre letisztult a népművészet, kiszűrve magából a fölösleges elemeket.

Sajnálatos tényként kell elkönyvelnünk azonban, hogy a XX. század  második felének hozadékaként , a néprajzi értékek sorában a változás, a kopás legerőteljesebben Csomafalván érződött. Leghamarabb itt tűntek el a hagyományos parasztházak, a kötött kapuk, és azok a lakberendezések, amelyekből ma olvashatnának a néprajzkutatók, és amelyek minket a múltunk iránti nagyobb alázatra és tiszteletre késztetnének.

Bár kevés a konkrét adat a XIX.- XX. századi csomafalvi fafaragásról, néprajzi tanulmányok tényszerűen tanúskodnak róla, mint olyan népművészeti ágazatról, mely jelen volt a lakások berendezésein, kapukon, épületeken, azok homlokzatain, tornácain, és különböző használati tárgyakon. Az biztos, hogy a csomafalvi faragott tárgyakra nem volt jellemző az elterjedtség és a túldíszítettség. Csak jól meghatározott funkcióval bíró tárgyakon jelent meg néhány esetben faragott motívum, mint díszítő elem, megfelelő mértékű diszkrécióról és kifinomult , letisztult ízlésről árulkodva. Gyakorlati rendeltetés  nélküli tárgyakat nem faragtak.  

A lakások berendezése, a konyhai bútorkészlet egyszerű ácsmunkával készültek , természetesen kézi szerszámok segítségével. A bútorok eleinte festett, majd faragott díszítésűek voltak. A festett bútorok alapszíne  a világoskék volt, de előfordult a piros , a barna, a zöld is. A leggyakrabban előforduló tárgyak, amiket néha faragással díszítettek : a kétfiókos kamarás asztal, a deszkakanapé, a tálas, az étkezőasztal körüli faragott  támlás székek, a saroktéka, amely díszítő és értékőrző tárgy is volt egyben , abban tartották az énekes könyvet és a bibliát. A  hagyományos berendezés része volt az almárium, amelyen megjelenik az akantusz levél népies kidolgozásban . A hagyományos paraszti konyha kellékei helyenként még fellelhetőek padlásokon , fészerekben, ritka esetben használati állapotban is egyes háztartásokban. Ilyenek a dagasztó teknő,( vájt teknő), a  famozsár( egyszerű peremdíszítéssel) , a kulacs( rozettás díszítéssel), a kompona , a véka , a sulyok( Nap és Hold motívummal, rozettával).

A tárgyak egyszerűsége , akárcsak a vidékünkre jellemző népzene egyszerűsége, arról tanúskodik, hogy elődeink életvitele kevés lehetőséget engedett a kibontakozó alkotó díszítőművészet  fejlődésére ,mert a megélhetési küzdelmek idegenben lévő kenyérkeresésre kényszerítették  a férfi társadalmat. Emiatt a fafaragás, mint népi díszítőművészet , és mint kizárólagosan férfi foglalkozás nagyságrendekkel alulmaradt a női foglalkozásokkal szemben , mint a varrás, hímzés vagy a szövés.

A fafaragás egyik néprajzi megjelenési formája a favázas ház tornácoszlopainak faragásán nyilvánul meg, a népi kreativitást példázva, mint  az igényesség egyik kifejező eszköze, hagyományos szimbólumrendszert használva.

A XX. század első felére jellemző  díszítő fafaragás a csomafalvi építészetben elsősorban a házoromzatokon jelenik meg , mint díszítő elem . Jellemző ornamentikája a hagyományos „ jégcsap”- motívum, amely ácsfaragással készült és kifejezetten csomafalvi   néprajzi jellegzetességként tartjuk számon.

A fafaragásnak, mint népművészeti ágazatnak egyik legjelentősebb rétege a fejfa- és a kopjafafaragás. A faragásnak ez a megnyilvánulási formája egyáltalán nem sorolható a  csomafalvi néprajzi sajátosságok közé, mert a kopjafaállítás túlnyomórészt protestáns temetők sajátja volt régebben. A gyergyócsomafalvi temetőben alig találni kopjafát, a fellelhető egy-két példány is a XXI. század fordulóján készült alkotás.

Az 1950-60-as évekig még gyakori a kötött kapu, amelyet nem díszítenek faragással, vagy ha van is rajta faragott díszítő elem , nagyolt , kevésbé kidolgozott amiatt, hogy vidékünkön a kapukat puha, nehezen vagy egyáltalán nem faragható fenyőfából készítették. A gyalogkapu felett ott található viszont a jellegzetesen csomafalvi hármas virágmotívum, amely nem faragott, hanem fűrészelt.

Az 1970-es években indul el egy újabb kapuállítási  divat. Ebben az időszakban már tölgyfából készítik a székely kapukat  Csomafalván is, amely faragható, nagyobb igényességgel kidolgozható díszítést enged rátenni. A legismertebb kapufaragó mester  néhai Bartalis Antal , akinek tucatnál több kapuja áll a faluban a  századvégi kapufaragást példázva. A 70-es 80-as, és 90-es évek fafaragói már tanultabb, képzettebb fafaragók, akik  részint megélhetési célzattal, részint pedig alkotási vágytól indíttatva  foglalkoznak fafaragással. Ők Bartalis Csaba, Ambrus László, Csata Levente, Bartalis Zoltán, Antal Árpád, Lukács László, akik különbnél különb stílusokat érintenek alkotásaik során a naiv faragástól az igényes stílbútor faragásig. Munkáikban megjelenik a  népiesség , mégsem nevezhetőek népi kézműveseknek , amiatt,hogy munkáikat a sokszínűség, műfaji változatosság és néha a kissé merész egyéniesség is egyaránt jellemzi.

A rendszerváltás utáni gazdasági élet hanyatlása, a gyárak leépítése, a munkanélküliség rákényszerítette az embereket , hogy kézügyességükkel teremtsenek maguknak létfeltételeket. Így keltek életre  néhai Bartalis Antal faragott kapui mellett, néhai Csiki János hangszerkészítő mester tulipános csebrei és csikófejes citerái, Bartalis Csaba  fából készült körplasztikái, képkeretei, és függönytartói, Csata Levente keze alatt csillárok, gyökérmunkák, kopjafa ,faragott székely kapu, használati tárgyak,Antal Árpád székely kapui , faragott tárgyai, Lukács László függönytartói, plakettjei Ambrus László fafaragó kegytárgyai, miniatűr mellszobrai, Bartalis Zoltán plakettjei, és postaládái , hogy csak egy néhányat említsünk.

Fontos megemlítenünk, hogy a fafaragónak ismernie kell az évszázadok alatt kialakult, letisztult népi motívum- és szimbólumrendszert, amelyet használni  csak megfelelő ismeretek és tájékozottság birtokában szabad. A népi kézművesség alapvető íratlan etikai szabálya : a hitelességre való törekvés, és a tárgyi funkcionalitás előnyben részesítése.

 Csata Levente fafaragó

 2012. december 3.

Felhasznált forrásanyag:  Rokaly József: Gyergyócsomafalva monográfiája II. kötet

                                     Néprajzi tanulmányok