Lehetünk egyedül, de attól még nem leszünk magányosak, és lehetünk emberek közt úgy is, hogy ugyanakkor magányosak vagyunk.

Az álom előtti pillanatok hasonlítanak a halál képéhez. Elönt a kábulat, és lehetetlen meghatározni, mikor kezd az „ÉN” más formában létezni. Az álmaink a mi második életünk.

Abban az egyetlen percben benne volt életem minden boldog pillanata.

Ha kell, add oda mindenedet, de ne tűrd, hogy kizsákmányoljanak.

Sírni a szemünkkel sírunk, más lehetőség nem adatott nekünk, de azon az estén úgy éreztem, mintha minden pórusomból, testem minden hasadékából és zugából patakzanának a könnyek.

Az erős nem fél. Csak a gyenge fél. Maga a félelem pedig nem egyéb, mint annak a tudatnak az átélése, hogy gyenge vagyok. Védtelen. Megölhető, tönkretehető, kifosztható.

Tragikus sors a mi korunké: szükségünk van egy vallásra, de sehol sem találunk hozzá istent!

Mit jelenthet az, hogy nincs meg köztünk a harmónia? Van egyáltalán olyan, hogy harmonikus kapcsolat?

Egy nő, aki mindent tud a férfiakról, rendszerint csak az egyik oldalukat ismeri jól, míg a többiről fogalma sincs. De ez nem jelenti, hogy nincs más oldaluk is.